Orvostanhallgatóként majd fiatal orvosként legjobban a meditáció, relaxáció egészségre gyakorolt hatásai ill. a mindfulness testi-lelki sokszor molekuláris szinten feltárt pozitív hatásmechanizmusaival kapcsolatos, akkor éppen robbanásszerűen gyarapodó tudományos bizonyítékok foglalkoztattak és ezekről meséltem a legszívesebben. Manapság ez egyáltalán nem érdekel.
Azt hiszem azért, mert a saját életem szempontjából legfontosabb hatótényezője mellett minden más eltörpül, még akkor is, ha ezt nehezen lehet tudományos módon számszerűsíteni: amikor ülök, akkor erősödik bennem a bizalom. Abban, hogy vagyok. Nem az a fajta, amit a világ erősít, hogy azért vagyok ill. lehetek, mert teljesítek: csinálok valamit, vagy elérek dolgokat. Pusztán az erősödik bennem, hogy vagyok; lehetek. Akkor is, ha ezért nem csinálok semmit. Növekszik bennem a létbizalom.
A kisgyermeknek ahhoz, hogy később fiatlanként és majd felnőttként tudjon bízni önmagában, fontos, hogy megtapasztalja a bizalmat. Fontos, hogy megbízhasson azokban, akik körülveszik, foglalkoznak vele. Fontos, hogy kiszámítható életkörülmények vegyék körbe. Ez a bizalom alapozza meg létét, hogy merjen lábra állni, útra kelni, önállóvá válni. Ezt az ősbizalmat a szüleinktől kapjuk, ott tudjuk megtapasztalni. A szüleink adják a létbiztonságunkat.
A nehézség az, hogy sokan lehetetlen küldetésbe születünk bele. Az okok különbözőek pl. a szüleink a kapcsolat vagy a házasság új lendületét várják tőlünk, de mi ehelyett, csak hatványozott nehézségeket hozunk, felerősítjük az amúgy is meglévő konfliktusokat. Azt tapasztaljuk, tanuljuk meg, hogy nem tudunk elég jók lenni, részlegessé válik a bizalom. Esetleg vallási szabály és a lehetséges szégyen miatt a családban fel sem merülhet a válás, annak ellenére, hogy a szüleink közötti viszony kiélezett, ebből gyerekként csak azt tapasztaljuk, hogy nem lehetünk rosszak, mert akkor kiborul a bili és veszekedés jön: ez pedig veszélyezteti a létbiztonságunkat. Akkor lehetünk, akkor vagyunk biztonságban, ha teljesítünk. Vagy, amikor bejön egy harmadik fél és onnantól kezdve igyekszünk gyermekként megmenteni azt, ami a létbiztonságot adja: a szüleink kapcsolatát. Hasonló hatása lehet egy perfekcionista szülőnek, aki amikor teljesítünk (jól viselkedünk, jó jegyeket hozunk, nem okozunk kalamajkát) nem rest hangoztatni, hogy mennyire büszke ránk, de csak ekkor. Ha nem vagyunk tökéletesek, nincs dicséret.
Ezek természetesen nem kimondott dologok, de talán éppen ezért még erősebben hatnak. Akinek van gyereke tudja, hogy nem azt csinálják, amit mondunk, hanem azt tanulják meg, amit látnak tőlünk. A közös ezekben a lehetetlen küldetésekben, hogy az válik az alapélménnyé, hogy akkor vagyok értékes, ha teszek valamit: jó vagyok, rendesen viselkedem, nem hisztizek, kiválóan teljesítek. Nem alakul ki önmagunkban a bizalom, hogy ha pusztán vagyok az jó. Elég. Akkor vagyok jó, akkor lehetek, ha teljesítek. Ez válik alapélménnyé. Ez az, ami ismerős.
A lehetetlen küldetés egyik fontos tulajdonsága, hogy ez ember nem tudja elég jól csinálni: tehát mindig van egy nem vagyok elég jó érzés, mely mélyen, tudat alatt átjár, meghatároz. Mivel, ha önmagam vagyok gyerekként; rendetlen, hangos, dühös, önfeledt akkor veszélybe kerül a biztonság. Vagy lehetek bármennyire jó, a végén csak elválnak a szüleim. Vagy ha tökéletes gyerek voltam, de elkezdtem élni a saját életem: szülő leszek, saját értékekkel onnantól már nem tudok elég jó lenni a szüleimnek, már nincs objektív mérce, mint egy 5-ös bizonyítvány. Alapélménnyé válik az érzés, a gondolat, hogy nem vagyok elég. Ez persze segít abban, hogy ne pihenjek, hanem teljesítsek.
Ebből fakad a lehetetlen küldetés másik tulajdonsága: nem lehet pihenni, kiengedni, lassítani. Teljesíteni kell, mert ha nem akkor elbukjuk a küldetést, ami miatt értékesnek gondoljuk magunkat. Mintha állandóan vízben lennénk, ahol nem hagyhatjuk abba az úszást, mert akkor elsüllyedünk.
Az válik alapélménnyé, hogy akkor vagyok elfogadható, akkor biztosított a létem, ha teljesítek. Így meg végül is nagyon jól lehet működni egy olyan világban, ami a teljesítményt tartja egyetlen értékének (hangsúlyozom, hogy amit hangoztatunk és amit megtapasztalunk a világban sokszor egészen különböző).
A legnagyobb teljesítményt leadók, az állandóan jól teljesítők, az egyszerre ezer dolgot csinálók között sokszor ez a közös. Jómagam már csak tudom, volt hogy egyszerre jártam az orvosi egyetemre és mellette levelezőn a jogira… és ez nem rossz vagy baj. Remek dolgokat lehet így létrehozni. A nehéz az, hogy ez csak egyfajta működés. Nincs meg a megállás szabadsága. Igazából nincs döntési lehetőség. Megteremtünk bármit. Csak nem tudjuk élvezni. Nem tudunk benne hátradőlni.
Keressük a lehetetlen helyzeteket, nem azért mert vágyunk ezekre, sőt. Azért keressük őket, mert ismerős. És ami ismerős, azt tulajdonképpen szeretjük. Amikor azt tennénk, amire vágyunk; amikor lassítani szeretnénk, hátradőlni, élvezni azt, ami van, akkor ezt nem tudjuk megtenni, mert nincs meg az a bizalom a létben, önmagunkban, hogy csak úgy lehetek. és az elég.
Amikor leülök meditálni, akkor éppen az történik, hogy nem csinálok semmit, csak vagyok. Ez előszőr szinte elviselhetetlen; mintha az óceán közepén elkezdenék süllyedni miközben le vannak kötözve a kezeim: létbizonytalanság.
A jelenlét gyakorlatok során, és különösen az ülő, figyelmemet önmagamra irányító meditációban - és ez azt hiszem ez évek, évtizedek napi gyakorlata során - nő a bizalmunk a létben és ezáltal a szabadságunk is. Szabadabban tudunk viszonyulni, ahhoz ami szinte elviselhetetlen, mert megtapasztaljuk, hogy ugyan itt ez az ismerős érzés, de ettől még vagyok. Sőt együtt vagyunk. Elférünk egymás mellett. Vagyok, lehetek akkor is, ha nem teszek semmit.
Meg lehet tenni, hogy ülve maradunk, akkor is amikor megszólal bennünk a sürgető. Az akarat (és amúgy szerintem a pszichológia is) addig tart, hogy képes vagyok észrevenni, azt ami van és úgy dönteni, hogy ezzel együtt vagy éppen ennek ellenére azt teszem, amire vágyok. Ügy dönteni, hogy azzal együtt ülök, ami van. Az, hogy ami zavar: a kellemetlenség, a bűntudat, a szorongás, megszűnik-e, kialakul-e helyette a bizalom, arról már nem én döntök. Az a kegyelem vagy a csoda. Én bízom a csodában és a létben is egyre inkább.
Ps.: Most már érthető honnan a mondás: “Mindenkinek naponta fél órát kéne meditálni. Kivéve annak, aki nagyon elfoglalt. Neki egy órát.”
Szerző: dr. Márky Ádám
Ha szeretnél több hasonló írást olvasni, iratkozz fel a LinkedInen dr. Márky Ádám levelére.