A Valentin nap közeledtével igyekszünk megkülönböztetett szeretettel fordulni a hozzánk legközelebb állókhoz. De vajon mi nehezíti meg ugyanezt a kapcsolódást a hétköznapjainkban, és tehetünk-e a perspektívaváltásért, hogy ne csak zajos gondolataink, hanem szívünk jóval csendesebb hangját is meghalljuk?
A szív szerepe
A csoportokon végzett tudatos jelenlét gyakorlatok szövegében van egy számomra különösen fontos sor. „Csöndben megkeresem a szívverésemet, és tudatosítom, hogy milyen érzés a szívemre hallgatni.” Aki próbálta már, tudja, hogy nem is mindig olyan könnyű megérezni a saját szívverésünket, de közel sem lehetetlen vállalkozás. Csak éppen a hétköznapjainkat általában akkora külső és belső zajban éljük, hogy szükségünk van a kitüntetett időre, amikor valóban a szívünkre hallgatunk.
A szívet a hagyomány az ember érzelmi életének központjaként vagy épp a lélek otthonaként tartja számon. Ezt a címben jelzett mellett számtalan másik mondásunk is őrzi a magyar nyelvben. Vannak dolgok, amelyeket a „szívünkre veszünk,” másokat „szívesen” vagy éppen „szívvel-lélekkel” csinálunk. A testérzetek figyelését manapság főként keleti vallásgyakorlatként ismerjük, pedig az ősi keresztény hagyománynak is része a légzéssel, szívveréssel, saját ritmusunkkal összhangban végzett imádság. Közös emberi tapasztalatunk, hogy valamifajta megtartó, belső középpont felé vágyakozunk.
Szeretetkapcsolataink dilemmája
A Valentin-nappal kapcsolatban nekem komoly személyes ellenérzéseim vannak, amivel most nem terhelném a kedves Olvasót, de kétségtelenül olyan kitüntetett idő, amely ráirányíthatja a figyelmet szeretetkapcsolataink jelentőségére. A jelenlét gyakorlatokhoz hasonlóan ezekben a legközelebbi ember viszonyainkban is gyakran megéljük, hogy nem is olyan könnyű mindig a szívünkre hallgatni, mint azt az ünnepi hevületben gondolnánk.
Ebben sok minden akadályoz bennünket, figyelmünket számtalan dolog terelheti el az előttünk álló valódi emberről.
Az életvitelünk miatt gyakran szembesülünk azzal, hogy nehéz valódi időt és figyelmet szánni szeretteinkre,
a találkozásokból pedig könnyen kerekedik felületes logisztikai megbeszélés vagy saját közlési kényszerünket igyekszünk kielégíteni a másik meghallgatásának kárára. Figyelmünket elragadhatják éppen aktuális érzéseink és gondolataink is, ilyenkor már nem is a másikra, hanem saját belső állapotunkra reagálunk. De ugyanilyen nehézséget jelenthetnek a magunkra, a másikra és kapcsolatunkra vonatkozó, megkövesedett hiedelmek, amelyeket régóta ápolunk magunkban, és újra és újra megerősítésüket keressük a hétköznapjainkban.
Szív és fej között
A jelenléthez kötődően az utóbbi időben a szakmai munkámban és a magánéletemben is leginkább az foglalkoztat, hogy mi történik a figyelmemmel, ami épp gátolja vagy segíti a kapcsolódást. A fenti helyzetekben általában azt élem meg, hogy a figyelmem beszűkül és rugalmatlanná válik, önmagamnak és a másik embernek is csak egy nagyon kis szeletét érzékelem. Leginkább azt, ami az aktuális problémához kötődik. Amikor azon kapom magunkat, hogy a belső monológom úgy kezdődik: „mindig ez van,” „nem hiszem el, hogy már megint itt tartunk,” „ez így nem mehet tovább,” akkor épp beleragadok a „vagy-vagy” logikába és egy „kinek van igaza” játszmába. Ha úgy tetszik, a figyelmem a szívemből átkerül a fejembe.
Ilyenkor nagyon nehéz látni a másik embert. És ezt a „látni”-t nem csak átvitt értelemben értem. Érdemes megfigyelni, hogy egy érzelmileg megterhelő konfliktushelyzetben sokszor elkezdjük kerülni a szemkontaktust. A kapcsolat és az előttem álló másik elkezd eltűnni, és könnyen egyedül találom magam a saját narratívámmal. És mindez fordítva is igaz: egymás szemébe nézve sokkal kevésbé lehet rombolóan veszekedni.
Persze egy ilyen „szembenézés” általában nem könnyű, hiszen sokszor magamból is valami olyasmit kezdek el érzékelni, ami megterhelő.
A perspektívaváltás lehetősége
Pedig amikor képesek vagyunk erre a perspektívaváltásra a fejünkből a szívünk felé, rugalmatlan narratíváinkból, keserű korábbi tapasztalatainkból a jelen pillanat és a másik ember felé, megtapasztaljuk az előrelépést.
Ha az aktuális érzelmeink és gondolataink tartalma helyett meghalljuk az üzenetüket, akkor sokszor tisztábban és konstruktívabban tudjuk saját igényeinket is kifejezni.
Mert nehéz belső tartalmaink mindig felkiáltójelként mutatnak rá valamilyen számunkra fontos értékre. Valamire, amit meg kell óvnunk, vagy valamire, amiről azt tanultuk, hogy óvakodnunk kell tőle. Ha ezt tudatosítjuk, akkor jogosságuk és saját igazságunk bizonygatása helyett egyszerűen azt tudjuk mondani: „erre van szükségem”. És ilyenkor gyakran felfedezzük, hogy már könnyebb kapcsolódni a másikhoz, és az ő szükségleteire is nyitottabbá válunk. Képessé válunk arra, hogy akár utólag is tegyünk a kapcsolat helyreállításáért.
Azt hiszem, mindez csak értékalapon lehetséges. Ha a másikkal való kapcsolat fontosabb, mint a saját igazunk bebizonyítása.
Mert ez a fajta önmeghaladás bizalmat, a sérülékenységeink felvállalását és a tökéletesség iránti igényünkről való lemondást igényel. Ehhez pedig szükséges az is, hogy a pillanatnyi állapotunknál messzebbre lássunk: mi az a személyes érték, ami tartalmassá teszi az életünket és ezt a kapcsolatot, és mivel szolgálhatjuk leginkább? Szimbolikusnak látom, hogy idén a Valentin nap hamvazószerdára esik, amely a keresztény hagyományban a nagyböjt kezdetét jelzi. Egy időszakét, amely nem valami önmagunkat igazoló akaraterő-gyakorlatra, hanem a személyes értékeinkért vállalt önmeghaladásra hív bennünket. Szemléletváltásra, amely nem csak egyetlen napra, hanem egy életre szól.