Mostanában leginkább a csoda és a derű, ami foglalkoztat. Csoda számomra az, amikor teljesen váratlanul, nem kiszámítható módon történik valami, amit nem is reméltem. Lehet bármi. Nem kell nagy dolognak lennie. Ahogy Christian Bobin franica költő írja “Apró fénykalapács, ami nekiütközik a valóság bronz páncéljának.“ Azért foglalkoztat, mert jómagam, többségünkhöz hasonlóan szeretnem a kiszámíthatóságot, a rendszert, a kontrollt. Amikor az van és úgy, ahogy én azt elterveztem. Sőt, nehéz beismerni, de ahogy öregszem egyre inkább erre vágyom. Ugyanakkor pont emiatt sokszor mindent (is) én akarok megoldani, elintézni, jobbá tenni; a magam erejéből. Beleértve a magam hangulatát, állapotát, nem is beszélve a körülöttem élőkről. Sajnos és szerencsére egész jó vagyok ebben. Igen ám, de pont ez az a működésem, ami nehézzé teszi azt, hogy a csoda, a maga kiszámíthatatlan, váratlan, spontán és emiatt derűt hozó módján megtaláljon. Azaz, hogy megtalálhasson; észre vegyem. Rendre lecsúszom a csodáról.
Pár hete vasárnap este kitaláltam, hogy hétfő hajnalban felkelek futni, aztán tornázom, utána a kandalló előtt teázom és közben olvasok, aztán kicsit ülök (menőül: meditálok) majd ezek után elindul a nap 6:15 kor és elkezdem felkelteni a házban a lányokat. Viszont sajnos rendre elfelejtem, hogy már egyre rugalmatlanabb vagyok és ahogy sokasodnak az ősz hajszálaim, nem könnyebbé válik az életem, hanem éppen nehezebbé, így ilyen hajnali kalandok, (mint fejlámpával futni az erdőben mindenféle erdei állatok mellett vagy akár elő) előtt már nagyon rosszul alszom és kb. óránként ránézek az órámra, hogy mennyi időm van még aludni. Aminek az a következménye, hogy hulla fáradt vagyok, amikor megszólal az óra, mint most ebben az esetben is.
Úgyhogy nemhogy nem keltem fel, de még jól el is aludtam. Arra volt időm, hogy még 5 percet üljek a hideg nagyszobában a kandalló előtt. Ültem a dühömmel, hogy ilyen hülye vagyok, hogy már ismerhetném magam, hogy ez nem megy, a keserűséggel vegyített feszült tehetetlenséggel, hogy semmi nem lett abból, amit elterveztem, közben észrevettem, hogy iszonyú feszesek a vállaim pedig még csak hétfő reggel van. Semmi kedvem nem volt a héthez, hát még meg a hétfő reggeli “nemakarokiskolábamenni” “öltözzfelkülönbennemleszidődreggelizni” tipusú zenmesteri nyugalmam rendre kikezdő szituációkhoz. És ahogy ott ültem a magam feszültségében, önutálatában eszembe jutott a csoda, mint lehetőség. Hogy végül is lehet a napban valami. Nem tudom mi. Valami. De lehet és ebben született egy kis derű bennem.
Aztán elindult a nap. Délután sikerült egy vonattal korábban hazaérnem és egy késő délutáni esetmegbeszélő előtt még volt időm felszaladni az egyik lányommal és Fagyi kutyával a “varázsfához”. Ott készült a már majdnem giccses kép. Csodás lehetett volna. Ha nem azzal vagyok elfoglalva, hogy vissza érek-e időben, meg hogy végre csináljak egy jó képet Rebekának, a legprofibb és szerencsére velünk doglozó kommunikációs szakembernek, meg hogy milyen estet viszek a megbeszélésre és még egy csomó minden nem is tudom mivel.
Aztán lefekvés előtt az esti közös hálakörben Rozi lányom azt köszönte meg, hogy voltunk apával sétálni. És akkor jöttem rá, hogy ez volt a csoda. Nem fél órát dilemmázott azon, hogy jön-e vagy nem, meg miután eldöntette, még azon is egy kicsit, hogy mit vesz fel. Hanem kérdeztem, igent mondott és már úton is voltunk.
Nem vettem észre. Tanulság nincs, csoda van. Meg lesz is, ha akarjuk, ha nem. Nekem mostanában ez is elég egy kis derűhöz.
Szerző: dr. Márky Ádám
Ha szeretnél több hasonló írást olvasni, iratkozz fel a LinkedInen dr. Márky Ádám levelére.